Szürreális élmény Moszkva turistacsapdájában

Ha Moszkvában jársz,és éhes vagy, kérlek vigyázz arra, hogy ne egy olyan étterembe menj be, amely a turistalehúzás minden egyes elemét fel tudja mutatni, de ha mégis, figyelj, mit csinálsz. Mi bevállaltuk, de ami történt, arra mi sem számítottunk.

A fentebb említett lista a következő pontokból áll:

Ne menj be egy étterembe, amely előtt két népviseletbe öltözött tatár táncol.
Ha már bementél, még kifordulhatsz, amikor látod, hogy a beltérben egy ATM van.
Ha elkérik a kabátodat, és egy bilétát adnak érte cserébe, már késő.

Nekünk is harangoztak, de úgy döntöttünk, bele kell állni, főleg, hogy éhesek voltunk. A hely maga úgy nézett ki, mint egy szürreális álom: mindenfelé giccses népi díszítések, minden felszolgáló viseletben, a jobb lábúak pedig rövid szoknyában jártak, mondjuk nekem úgy tűnt, hogy nem szeretik, ha fényképezem őket, de ez annyira nem érdekelt. A háttérben valami debil rajzfilmzene szólt, a tévében hozzá illő adás ment, szóval én még azon sem lepődtem volna meg, ha egyszer egy nyúl kiugrik egy fazékból, és egy gumikalapáccsal óriásit húzna a fejemre.

Bájos partnereim volt kollégáim voltak, balról jobbra HZ, Gee, és TJ. Nézzétek milyen szimpatikus, fess úriemberek, a lányos anyukák kedvencei, de tényleg.

Na, ezek a kedvelhető úriemberek, magamat is beleértve természetesen, az első húsz percet vinnyogva töltötték, mert rátaláltak a magyar étlapra, ami még nem is lenne gond, ha nem egy 1992-es SZTAKI fordítóprogram illegális kínai másolatával csinálták volna az egészet. Egy ételt mondok: Kivert sertéshús, a többit rátok bízom.

A gondolkodás idejére kértünk egy sört meg egy Putinka vodkát (nem röhög), mindkettő meglepően jó volt, sőt, kaptunk hozzá egy kis savanyú uborkát, valamint szalonnába tekert marinált spárgát, ez utóbbiért bármikor én is visszamennék. Jött még egy kevés sós, szárított (repülő)hal, ami azért kapta a nevét, mert egyszer belerepült egy sörbe.

Nagy nehezen kitaláltuk, hogy egy kijevi csirkét fogunk enni, amikor ott termett egy angolul kicsit jobban beszélő felszolgáló, és közölte, hogy érti ő, mit szeretnénk, de remek ma náluk a kacsa, mit szólnánk hozzá. Gyorsan megvitattuk Putinkaja ködén át, hogy ez bizony lehúzás, így ugyanolyan bátran tudtunk nemet mondani, mint az utána következő, "na és akkor egy fél disznót kérünk-e" kérdésre.

Időközben egy kisebb helyi tánc is kerekedett, két pincérnő állt neki egy időközben valahonnan előkeveredő tangóharmónikással ropni, ekkor már tényleg azt néztük, hogy mi jöhet még? Amúgy jött, amikor mondjuk kimentünk a férfimosdóba, és ott a sugárral lehetett gólt lőni Marilyn Monroe kacér arcképe alatt. Jó.

Közben jött kétfajta kenyér, meg egy kis tatár húskrém, ami kellett is már, mert kezdett csúnyán elszabadulni a pokol, a melletünk ülő lány asztalterítővel fedte el kacér miniszoknyáját, a törzspincérnőnk pedig a következő négy vodkánkra már nem is mondott semmit, csak egy értelmezhetetlen hümmögéssel távozott.

Amikor megjött a képen látható kaja, boldogan vetettük rá magunkat, bár nem volt nagy, de finom, kábé ez minden, amit el tudok róla mondani, főleg azért is, mert nem sokkal utána újabb nótára gyújtottak a leányok, és bíztattak minket is, hogy szálljunk be, vagy hogy lopjuk el a kukásoktól a szemetet, mert bizony egy büdös szót nem értettünk oroszul a szpasziba-daszvidánya-nazdarovje háromszögön kívül. Az volt a szerencse, hogy TJ felismerte a dalban az Akácfa hullatja a levelét című örökbecsűt, így úgy kellett lefogni, hogy oké, hogy énekel, de ez nem jogosítja fel arra, hogy az asztalt is verje, mint vak az ajtót.

A vacsora vége már eléggé káoszba fulladt, azt már el sem merem mesélni, hogyan akartuk feleleveníteni a kvász-készítés szép hagyományát egy söröskorsóban, annyi a lényeg, hogy végül se ki nem dobtak, se nagyon le nem húztak, a vége olyan 4000 rubel lett, borravalóval, ami a kaját-piát tekintve egyáltalán nem is vészes.