Puzsér Róbertnek elege lett a fine diningból és az Instagram legszebb kajapillanataiból, ezért könyv formájában megalkotta ezek ellentézisét olyan módon, ahogy azt tőle megszoktuk: az arcunkba tolta azt, amit soha nem akarnánk látni, és soha senki nem akarná megmutatni.
„A gonzó konyha a mi, és a nem a mennyi világa”
Puzsér Róbert „szakácskönyve” nem az lesz, amit a nagyi receptjei mellé felpattintasz a polcra. A Gonzó Szakácskönyv elsőre sokkoló, sőt sokadjára is – de már más miatt. Amikor először belelapozol a könyvbe, olyan részletes és közeli fotókat látsz, hogy hirtelen nem is tudsz máshova nézni, közben pedig hangosan és a lehető legváltozatosabb módon adsz hangot a kiakadásodnak. Habár a könyv a végleteket mutatja meg, de a gonzó „gasztronómia” valójában egy spektrum. Mindannyian ismerjük, ki jobban, ki csak érintőlegesen – az biztos, hogy nem posztoljuk ki a közösségi médiában.
Gonzónak számít a cukros tejföl és a többféle tésztából főzött sajtos-tejfölös tészta is, de gonzó étel a nem éppen friss mustáros-ketchupos kenyér – szakszerű nevén a spanyol zászló. A szerző szerint a gonzósággal legtöbben fiatal felnőtt éveik pénztelenségében találkoznak először:
„Abból készítesz valamit, amit találsz. Minél nagyobb a kényszer, annál mélyebben gyökerezik a gonzó gasztronómia. A gozóvá válás jellegzetes időszakai a kollégiumi évek, az albérletben töltött évek, azok a hétköznapok, amikor nincs pénz és nincs motiváció. A fiatal felnőtt már kizuhant a mama hotelből, de a saját család kényelmébe még nem érkezett meg” – magyarázta a Street Kitchennek Puzsér Róbert. A gonzó-gasztro éppúgy lehet az egyetemi évek nélkülözésének velejárója, mint később a – különböző okokból történő – lecsúszás és az abból fakadó igénytelenség eredménye. Van, akinek egy átmeneti szakasz az életében, másnak ez maga az élet.
Ki a gonzó séf?
Puzsér Róbert szerint „nem ő találja ki az ebédet, hanem az ebéd találja ki őt”.
Mert egy gonzó ebédel – mindig. Tökéletesen mindegy, milyen napszak van, az is mellékes, hogy épp mi a kaja: az étkezés egyenlő az ebéddel. Habár, a gonzó konyha ösztönkonyha – és egyben maga a totális zero waste –, tudományos alapokon nyugvó szabályrendszere is van, mint például a Beatles-szabály, vagy a harmincas szabály. Előbbi szerint egyetlen étel sem állhat több összetevőből, mint a Beatles, utóbbi pedig azt mondja ki, hogy maximum harminc mozdulatból el kell készülnie az ételnek, különben a nyers hozzávalók elfogyasztása elkezdődik.
A gonzó konyha kizárólag sót használ, hiszen „a gonzó a sóban találja meg gasztronómiai identitásának fókuszpontját”, és nem rontja el az ételeit növényi fűszerekkel. Hű társa a konyhában a csípős paprikakrém meg a mikró, mint multifunkcionális konyhai és szórakoztató berendezés. Ha pedig édességre vágyik, tudja: a desszertek királynője a kristálycukor.
A gonzónak nincsenek tartalékai – a többnapos pizza, vagy egy-egy régi konzerv kivételével – azt eszi, amit talál otthon, vagy máshol. Ami másnak az étterem, az a gonzónak a gyorsétterem mögötti konténer és a közért előtt hagyott, pékárut tároló műanyag rekesz. Mivel a lényeg, hogy fizetés nélkül ússza meg az aznapi gasztro-kiruccanását, a könyv szerint „ha a körülmények engedik, a kirohanásos módszert követi, tradicionális szóhasználattal élve: zrínyizik.”
A columbózás is bevett módszer: ha a gonzó részt vesz egy eseményen, ahol étel is van, tudja, hogy kabátja zsebei tökéletes ételszállítóként funkcionálnak. Egy vérbeli gonzó nem a természettel, hanem az iparral él szimbiózisban. A szerző szavaival „a gonzó tudatosan törekszik arra, hogy harmóniában éljen az iparral – a tartósítószerek a gonzót is tartósítják, így óvva szervezetét a korai pusztulástól”.
„Ez egy tizenöt éven keresztül visszatartott poén”
A könyv ötlete 2005-ben született meg, azóta gyűjtötte hozzá Puzsér Róbert a „recepteket”. Vannak magyaros receptek, a nemzetek konyhája-logó is gyakran megjelenik a könyv lapjain. De az sem marad éhes, aki készételekre és desszertekre vágyik, sőt: még karácsonyi és születésnapi menüt, valamint „hölgycsalogató” koktélreceptet is találunk a gyűjteményben.
A könyvben a szöveg és a fotók kontrasztja adja azt, amitől egyszerre nevetsz és borzadsz el. A receptek mellett tippeket, trükköket is találsz – ahogy azt egy szakácskönyvben kell. A nomád grillfalatok mellett például a következő házi praktikával lehetsz gazdagabb:
„Népszerű mobil grill a bevásárlókocsi. Pakoljuk tele hússal és kolbásszal, bármilyen éghető anyagot benzin hozzáadásával lobbantsunk lángra, s gördítsük a bevásárlókocsit a tűz fölé.”
Puzsér arra a kérdésünkre, hogy mi volt a könyv elkészítésének apropója, ezt válaszolta:
„Ez egy tizenöt éven keresztül visszatartott poén. A könyv szélsőségesen extrém mértéktelenséggel mutatja be a gonzó létet, de maga a tény, hogy a magyarok nem szuvidálnak, valós. Nem úgy főznek, és nem úgy esznek, ahogy a tévében látják, de azt az élményt akarják megszerezni maguknak, hogy ők is a burzsoáziához tartoznak. A legtöbb magyarnak semmi más közös élménye nincs az elittel, csak az evés, úgyhogy az elittudatuk illúzióját egyedül ebben élhetik meg.”
Kevésbé szakácskönyv, mint szociográfia
A könyv fotói nagyon erősek, és egyértelmű, hogy egyik helyszín sem egy berendezett stúdió. A képek több budapesti helyszínen készültek, valódi lakásokban, olyan körülmények között, ahol nagyon alacsony egzisztenciájú emberek éltek korábban. A fotókat nézegetni kicsit sem komfortos. Nem olyan, amit szívesen kitennél a lakásodba, de attól még nagyon is valós jelenségről van szó. Az is egyértelmű, hogy ez kevésbé szakácskönyv, mint szociográfia. Arról, hogy kinek ajánlja a könyvet a szerző, ezt mondta:
„A Gonzó Szakácskönyv azoknak való, akiknek nemcsak humoruk, hanem stabil kulturális alapjuk is van. Akiknek az utóbbi nem áll eléggé biztos lábakon, azoknak ez a könyv közbotrány.”
